By Dr. Miklos K. Radvanyi
Hungary’s statehood did not start in moral ambiguity. It began with a choice. In the year 1000, Stephen I of Hungary founded the Hungarian Kingdom not only as a political creation, but also as a moral project. By accepting Roman Christianity and aligning his kingdom with Western Europe, Stephen rejected tribal absolutism in favor of the rule of law, autocratic restraint, and political responsibility. His “Admonitions To His Son Prince Emeric” forewarned future rulers against arrogance, exclusion, and cruelty, insisting that a kingdom built on tyranny would ultimately collapse. Clearly, very few founding documents in Europe are more distinct in their ethical ambitions.
Analyzing Hungarian history objectively, Hungary’s tragedy is not that it lost its way. It is that it repeatedly had been offered the right way – and chose otherwise. From its earliest centuries, the Hungarian Kingdom embraced Christianity more as one of the Kingdom’s political institutions rather than as a guiding religion. In exchange, the Catholic Church sanctified power, but power never internalized the Church’s moral teachings. Serfdom hardened very early, political rights rapidly diminished, and ethical compassion was totally subordinated to authority. The symbols of superficial faith multiplied, while its ethical demands disappeared. Thus, Christianity became a badge of legitimacy rather than a constraint on tyranny. This pattern – morality without moral accountability – has become a recurring curse of Hungarian history.
Foreign domination later offered Hungary a prefabricated excuse for ethical cunning. The Ottoman occupation of Hungary between 1541 and 1699, devastated the country. Following the Treaty of Karlowitz in 1699, came the Habsburg oppression that practically eliminated Hungarian autonomy. These periods were undeniably traumatic. Yet tragically, these two successive occupations taught the Hungarian elites a lethal habit: to frame themselves exclusively as the innocent victims of history, never as responsible agents within it. In this manner, external domination became a permanent alibi. Injustice at home could always be blamed on external forces.
The 19th century, often celebrated as a liberal national awakening, exposed the limits of Hungary’s moral vision. The revolution of 1848-1849 demanded freedom from Vienna, but only selectively. Liberty was championed only for the Hungarians, while minorities were expected to assimilate or remain silent. Slovaks, Romanians, Croates, and Jews were tolerated conditionally, not embraced as equal citizens. The “Magyars” demanded self-determination from the Habsburg Empire, while denying it within its own borders. Ultranationalism replaced universality, and equality stopped at ethnicity.
The 20th century has stripped away all pretense. The “TRAUMA” of the Treaty of Trianon, signed on June 4, 1920, crippled the “truncated” Hungary, amputating territory, people, and national pride alike. Tragically again, this national resentment curled into a lasting moral poison. Instead of confronting its own failures, the pityfully incompetent Miklos Horthy’s Hungary cultivated unequivocally hateful grievances and false identities. These grievances found their most catastrophic expression during the beginning of World War II and Hungary’s full-throathed participation in the Holocaust. Yet, the Horthy regime’s xenophobic Fascism predated even Mussolini’s “La Marcia su Roma” and Hitler’s “Beer Hall Putsch” with the passing of Act XXV, called the Numerus Clausus law in September 1920. In the second half of 1944, the Hungarian authorities did not merely submit to Nazi-Germany’s demands; they actively collaborated. More than 400,000 Hungarian Jews were deported to Auschwitz and other concentration camps with chilling bureaucratic efficiency. This crime cannot be explained away as foreign coercion alone. It required local agreement, administrative zeal, and moral abdication. Hungary did not merely suffer history – it actively helped history commit genocide.
After the end of World War II, Fascism cum National Socialism was replaced by Stalin’s version of Communism. As a consequence, Hungary’s moral decline deepened rather than healed. The Soviet occupation crushed political freedom and pushed Hungary into the darkest depths of tyrannical barbarism. The 1956 uprising and its subsequent defeat again resulted in corrosive cynicism. Janos Kadar’s slogan “who is not against us is with us” has only reinforced this absolutely immoral as well as mendacious dictum of Hungary’s one-party dictatorship.
When this version of Soviet cum Hungarian Communism collapsed in 1989, Hungary faced again its clearest moral test. The country regained sovereignty and with it its choice too. In March 1999, it joined NATO and in May 2004, it became a full member state of the European Union. In brief, Hungary possessed all the institutional tools of liberal democracy. Contrary to the lying official narratives, nothing external prevented Hungary from becoming a stable, rule-of-law-respecting republic.
And yet, once again, this historic opportunity was squandered. Instead of reconstruction and reform, Hungary marched toward historical revisionism. Instead of institutional democracy, it embraced personalization of power. Following almost two decades of chaotic attempts at democratization, in 2010 Hungary again embraced the extreme personalization of power. Under the premiership of the absolutely incompetent Viktor Orban “illiberal democracy” emerged as a euphemism for power without accountability and identity without empathy. Courts were purged, media captured, civil society became close to extinction, and a caricature of “Christian Nationalism” was elevated to the ruling one-party tyranny’s state doctrine. Once again, moralizing language – this time about “Magyar Adversity,” stolen sovereignty, and sanctimonious Christianity – hid the cynical erosion of moral responsibility.
The sordid scheme is unmistakable. Hungary’s historical moral decline is not linear, but cyclical. An opportunity of the right moral choice appears. Power contemplates. Responsibility is deflected. Victimhood replaces conscientiousness. History repeats itself.
Hungary today and only less than two months from a new national election on April 12, 2026, again has a choice between “illiberal”, read “tyrannical”, and “liberal” democracy. Stephen I admonition that a state built on exclusion collapses from within is still valid. Viktor Orban’s and his FIDESZ Party’s miserable rhetoric of true Christianity does not care for the poor, the weak, the sick, the dissenting individuals, and irreversibly tainted with unrivaled corruption. Their capricious dishonesty has prevented them from confronting their own professional and moral failures. If left in power, the Hungarian people can only rehearse their grievances and recycle their illusions.
History does not demand perfection. It demands accountability. Hungary still has a choice. It is identical to the choice it has faced for a millennium; whether to treat morality as an ornament or as an obligation. A nation that remembers its glory but forgets its past condemns its future to eternal oblivion.
. . .
MAGYARORSZÁG HOSSZÚ ERKÖLCSI LEJTŐJE
Miklos K. Radvanyi
Magyarország államisága nem erkölcsi kétértelműséggel kezdődött. Választással kezdődött. Szent István király 1000-ben nemcsak politikai, hanem erkölcsi projektként is megalapította a Magyar Királyságot. A római kereszténység felvétele és a Nyugat-Európához való igazodás révén István elutasította a törzsi abszolutizmust a joguralom, az autokratikus önkorlátozás és a politikai felelősség javára. „Intelmei fiához, Imre herceghez” a jövő uralkodóit óvták a gőgtől, a kirekesztéstől és a kegyetlenségtől, hangsúlyozva, hogy a zsarnokságra épülő királyság végül el fog bukni. Európában aligha akad olyan alapító dokumentum, amely erkölcsi ambícióiban egyedülállóbb.
A magyar történelem objektív elemzése alapján Magyarország tragédiája nem az, hogy letért a helyes útról, hanem az, hogy azt újra és újra felkínálták neki – ő pedig mégis mást választott. A Magyar Királyság a legkorábbi évszázadoktól fogva a kereszténységet inkább politikai intézményként kezelte, semmint erkölcsi útmutatóként. Cserébe a katolikus egyház megszentelte a hatalmat, de a hatalom sosem sajátította el az egyház erkölcsi tanításait. A jobbágyság nagyon korán megkeményedett, a politikai jogok gyorsan csökkentek, és az erkölcsi együttérzést teljes mértékben alárendelték a tekintélynek. A felszínes hit szimbólumai sokasodtak, miközben annak erkölcsi követelményei eltűntek. Így a kereszténység a legitimitás jelvényévé vált, nem pedig a zsarnokság korlátjává. Ez a minta – erkölcs morális elszámoltathatóság nélkül – a magyar történelem visszatérő átka lett.
A későbbi idegen uralom kész ürügyet kínált az erkölcsi ravaszságra. Az Oszmán Birodalom 1541 és 1699 közötti megszállása elpusztította az országot. A karlócai béke (1699) után következő Habsburg-elnyomás gyakorlatilag felszámolta a magyar autonómiát. E korszakok kétségtelenül traumatikusak voltak. Tragikus azonban, hogy e két egymást követő megszállás halálos szokást tanított a magyar elitnek: történelmükben kizárólag ártatlan áldozatként tekintsenek magukra, soha ne felelős cselekvőként. Így az idegen uralom állandó alibivé vált. A hazai igazságtalanságot mindig külső erőkre lehetett kenni.
A 19. század, amelyet gyakran liberális nemzeti ébredésként ünnepelnek, megmutatta a magyar erkölcsi látásmód korlátait. Az 1848–1849-es forradalom szabadságot követelt Bécstől, de csak válogatva. A szabadságot a magyarok számára hirdették, miközben a kisebbségeknek vagy be kellett olvadniuk, vagy hallgatniuk kellett. A szlovákokat, románokat, horvátokat és zsidókat feltételesen tűrték, nem pedig egyenlő polgárokként fogadták el. A „magyarok” önrendelkezést követeltek a Habsburg-birodalomtól, miközben megtagadták azt saját határaikon belül. Az ultranacionalizmus felváltotta az egyetemességet, az egyenlőség pedig az etnicitásnál megállt.
A 20. század minden tettetést leleplezett. A trianoni béke „TRAUMÁJA” – 1920. június 4-én – megcsonkította az „összezsugorodott” Magyarországot, területet, népet és nemzeti büszkeséget egyaránt elvéve. A nemzeti sérelem ismét tartós erkölcsi méreggé torzult. Ahelyett, hogy saját hibáival nézett volna szembe, a szánalmasan alkalmatlan Horthy Miklós Magyarországa egyértelmű gyűlöletre épülő sérelmeket és hamis identitásokat ápolt. E sérelmek a második világháború kezdetén és a holokausztban való teljes körű magyar részvételben érték el tragikus csúcspontjukat. Ám a Horthy-rendszer xenofób fasizmusa már Mussolini „Marcia su Roma”-ja vagy Hitler „Sörpuccsa” előtt is megmutatkozott a Numerus Claususról szóló 1920-as XXV. törvényben. 1944 második felében a magyar hatóságok nem csupán engedelmeskedtek a náci Németország követeléseinek; aktívan együttműködtek. Több mint 400 000 magyar zsidót deportáltak Auschwitzba és más táborokba dermesztő hivatalnoki hatékonysággal. Ezt a bűnt nem lehet pusztán külső kényszerrel magyarázni. Helyi beleegyezésre, közigazgatási buzgalomra és erkölcsi lemondásra volt szükség. Magyarország nem csupán elszenvedte a történelmet – aktívan segítette a történelem legsúlyosabb bűntettének végrehajtását.
A második világháború után a fasizmust és a nemzetiszocializmust felváltotta Sztálin kommunizmusa. Magyarország erkölcsi hanyatlása így mélyült, nem gyógyult. A szovjet megszállás eltiporta a politikai szabadságot, és az országot a zsarnoki barbárság legsötétebb mélységeibe taszította. Az 1956-os forradalom és annak leverése újra maró cinizmust hozott. Kádár János „aki nincs ellenünk, velünk van” szlogenje tovább erősítette a pártállam hazug és erkölcstelen alapelvét.
Amikor ez a szovjet–magyar kommunizmus 1989-ben összeomlott, Magyarország újra erkölcsi vizsgát kapott. Az ország visszanyerte szuverenitását – és vele a választás lehetőségét. 1999 márciusában csatlakozott a NATO-hoz, 2004 májusában pedig az Európai Unió teljes jogú tagja lett. Magyarország rendelkezett a liberális demokrácia minden intézményi eszközével. A hazug hivatalos narratívákkal ellentétben semmi külső erő nem akadályozta abban, hogy stabil, jogállami köztársasággá váljon.
És mégis, ez a történelmi lehetőség ismét el lett pazarolva. Újjáépítés és reformok helyett Magyarország a történelmi revizionizmus felé menetelt. Intézményi demokrácia helyett a hatalom személyi kisajátítását választotta. Közel két évtizednyi kaotikus demokratizálási kísérlet után az ország 2010-ben ismét a hatalom szélsőséges személyre szabását ölelte magához. A teljesen alkalmatlan Orbán Viktor miniszterelnöksége alatt az „illiberális demokrácia” a felelősség nélküli hatalom és az empátia nélküli identitás eufemizmusává vált. A bíróságokat megtisztították, a médiát bekebelezték, a civil társadalom szinte megszűnt, és a „keresztény nacionalizmus” karikatúrája a pártállami zsarnokság hivatalos ideológiájává emelkedett. A „magyar balsorsról”, ellopott szuverenitásról és álszent kereszténységről szóló moralizáló nyelvezet ismét eltakarja az erkölcsi felelősség cinikus leépítését.
A piszkos séma egyértelmű. Magyarország történelmi erkölcsi hanyatlása nem lineáris, hanem ciklikus. A helyes erkölcsi választás lehetősége megjelenik. A hatalom töpreng. A felelősséget elhárítják. Az áldozati szerep felváltja a lelkiismeretességet. A történelem önmagát ismétli.
Ma Magyarország – alig kevesebb mint két hónappal a 2026. április 12-i országgyűlési választás előtt – ismét választás előtt áll az „illiberális”, azaz „zsarnoki”, és a „liberális” demokrácia között. Szent István intelme, miszerint a kirekesztésre épülő állam belülről omlik össze, ma is érvényes. Orbán Viktor és a Fidesz nyomorúságos „igazi keresztény” retorikája nem törődik a szegényekkel, a gyengékkel, a betegekkel, az ellenvéleményt képviselőkkel, és gyógyíthatatlanul át van itatva páratlan korrupcióval. Szabados hazugságaik megakadályozták őket abban, hogy szembenézzenek saját szakmai és erkölcsi kudarcaikkal. Ha hatalmon maradnak, a magyar nép csak újra és újra felmondhatja sérelmeit, és újrahasznosíthatja illúzióit.
A történelem nem tökéletességet követel. Hanem elszámoltathatóságot. Magyarország még mindig választhat. Ugyanazt a választást, amely előtt egy évezreden át állt: hogy az erkölcsöt díszként vagy kötelességként kezeli-e. A nemzet, amely emlékszik dicsőségére, de elfelejti múltját, jövőjét örök feledésre ítéli.